15.Fejezet - Az álom is gondolat 1/2

[Edward szemszög]

Ashley kilépett házuk ajtaján, meglátva engem a Volvo-nak támaszkodva sugárzó mosoly terült szét az arcán, amit egyszerűen nem tudtam nem viszonozni. Magabiztosan lépkedett felém, tekintete felragyogott  amint az enyémbe fúródott. Láttam magam a szemén keresztül, éreztem amit ő érzett. A távolság csökkent közöttünk, az idegesség növekedett belsőmben , gyomrom görcsbe rándult ahogy saját , szerelmesen csillogó szemembe néztem. Kinyújtottam a kezem Ashley felé , s ő rögtön szorosan összekulcsolta ujjainkat.

-Hiányoztál. - suttogtam lágyan, a füléhez hajolva. Apró borzongás futott végig rajta, majd önkéntelenül nyalta meg dús, halványpiros ajkait, ahogy pillantása a számra tévedt, ezzel mosolyt csalva az arcomra.

-Te is nekem. - suttogott vissza, nehézkesen lélegezve.

-Mertem remélni. Azt hiszem ideje indulnunk, ha nem akarunk elkésni ... - szabad kezemmel kinyitottam az anyósülés ajtaját. - Csak még egy dolog. - lehajoltam hozzá, s hosszan az ajkaira nyomtam enyéim. - Na, most már mehetünk. 

Besegítettem az autóba és gyorsan beszálltam mellé. Vezetés közben egyik kezem végig az övén nyugodott, a csendet nem törtük meg szavakkal, csak szerelmes pillantásokkal, mosolyokkal. Furcsa volt Ashley szemeink keresztül szemlélni önmagam. Valami különleges elragadtatás fogott el, ahogy magamra néztem, felhőtlenül boldognak látszottam, levakarhatatlan vigyor ült az arcomon. Kellemesen bizsergett a bal kezem, amit saját, hideg érintésem okozott.

Rövidesen megérkeztünk az iskolához. Kézen fogva vágtunk át a parkolón és az udvaron. Mindenhol irigy pillantások kísértek minket, rosszindulatú megjegyzések, pusmogások tömkelegét váltotta ki összefonódott ujjaink látványa.

-Ne is törődj velük. - karoltam át a száját harapdáló Ashley derekát. - Csak az számít, hogy szeretlek. - csókoltam lágyan a homlokára. Fejét a vállamnak döntötte, és így folytattuk utunkat. Pont becsöngetéskor értünk a terem elé.

-45 perc múlva ugyanitt. - mosolyogtam rá, mindkét kezén körözve hüvelykujjaimmal. Mielőtt bármit is válaszolhatott volna, ajkaimmal belefojtottam a szót. Lágyan kóstolgattuk egymás ajkait, kizárva a körülöttünk lévő világot, a féltékeny suttogást.

-Már csak 43 és fél perc. - vigyorogtam elégedetten miután lassan elváltam tőle.

-Szeretlek. - csak ennyit mondott, majd gyors puszit nyomott a számra és befordult a terembe.

Az álom itt hirtelen véget ért, és én újra Ash szobájában találtam magam. Tovább néztem őt, ahogy hason fekve szorítja magához a takaróját.

92 éve nem aludtam. Egy évszázad elteltével, Ashley-n keresztül éltem át újra, a halált rövidke kóstolóját . Már teljesen elfelejtettem milyen álmodni. Kutatni kezdtem az elmémben , kényszerítettem magam az emlékezésre. Valami felrémlett, halvány emberi emlékek, édes gondolatok összevisszasága, édesanyám hangja , ahogy esti mesét mond nekem elalvás előtt. Ashley forgolódni kezdett és újabb álomfoszlány kúszott a fejembe. Damen állt előttem, idegesen toporogva az ajtóban, kezében szorongatva valamit. Halkan felmordulva fordultam az ablak felé, és próbáltam kizárni az álmában Damen nevét motyogó lány gondolatait.

Hajnali 2 körül járt az idő. Kimásztam az ablakon, át a szemben lévő fára. Egy utolsó percig néztem Őt. Emlékezetembe véstem lélegzetének, nyugodt szívverésének hangját, s néma búcsút véve tőle futásnak eredtem, hogy kiszellőztessem a fejem. Pár perc futás után megérkeztem megnyugvásom helyére, az erdő sűrű fái közt elterülő apró rétre. Leheveredtem a fűbe, és az eget nézve élveztem a csendet. Elég távol voltam mindentől, és mindenkitől, hogy ne jusson el hozzám egyetlen kósza gondolat sem. Csak bámultam a csillagokat és azt kívántam bárcsak én is aludhatnék. Aludni akartam és álmodni. Álmodni Ashley-ről és magamról, ahogyan ő is. Akkor talán megtörténhetne az a csoda, ami a valóéletben nem, talán ő és én együtt lehetnénk. 58 napja láttam először az arcát, az arcot ami azóta kínoz. A legédesebb, de tiltott gyümölcs amire mind áhítozunk. Nekem ő az. Azon az átkozott napon Alice sikítása zökkentett ki gondolataimból. Az ágyamban fekve hallgattam a lemezjátszómat, miközben fejben leltároztam a lemezeimet. Azonnal húgom szobájába rohantam. Most nem próbálta meg elrejteni előlem a gondolatait, újra és újra lejátszotta a látomását. Egy autóbalesetet, aminek egyik főszereplője az én végzetem. Abban a pillanatban tudtam, ő az akire 109 éve várok. Alice-t sorra rohamozták meg a látomások. Az egyikben a hosszú, barna hajú angyal és én, egymást ölelve állunk, egymást követték az ehhez hasonló látomások, aztán bevillant egy nemodaillő kép.

Az angyal és a családom is jelen van, a nappaliban állunk, de az angyal szeme nem zölden ragyog ... éhesen ... vörösen fénylik.