1.Fejezet - A kezdetek

   Forks. Eső. Forks-i eső. Esős Forks. Tovább ragozhatatlan , de ez a lényeg.

Eddig Kaliforniában éltem a szüleimmel , de egy hónappal ezelőtt minden megváltozott.

  Mondhatom , hogy boldog voltam. Iskolába jártam , mint mindenki , egész jól tanultam , a szüleim büszkék voltak rám. Nem volt testvérem , pedig én mindig is egy bátyóra vágytam. Egy nagy testvérre aki megvéd , segít , akivel beszélhetek , ha bánt valami. Életem legnagyobb csalódása volt , amikor anyu 4 éves koromban közölte velem , hogy már nem születhet bátyám. Nem voltam népszerű , de voltak barátaim. Nem olyan mindent-megbeszélős , folyton-együtt-lógós barátok , de legalább néha felvidított a társaságuk , kevésbé éreztem magam magányosnak. 

  Az egyik nap anyával vásárolni mentünk. A jogsim friss volt , mindig örültem ha engedték , hogy én vezessek.Aznap is én vezettem. Lassan araszolgattam , betartva minden szabályt , anya mellettem ült , mosolygott azon , ahogy a koncertráció kiült az arcomra. Engem utánozott és nevetgéltünk , amikor hangos fékcsikorgást hallottam aztán egy hatalmas csattanást . A világ elsötétült körülöttem. Nem tudom meddig voltam a sötétben. Az idő megszűnt létezni. 

 A szemem csukva , csak hangokat hallok.

Kiabálás és sziréna hangja kúszik a fülembe. Sziréna?! Erre kinyitom a szemem , de rögtön meg is bánom.

Anyát látom. Kicsavarodva , lehetetlen pózban ül az anyósülésen. Vérzik. A szemembe gyűlt könnyek elhomályosítják a látásom.

-Anya...-suttogom , és kinyújtom a kezem , hogy megérintsem. Nem törődöm a karomba és a fejembe nyilalló éles fájdalommal , csak őt próbálom ébresztgetni. Egyenruhás férfiak , talán mentősök rohannak a kocsihoz , és hozzám beszélnek. De nem érdekel , nem figyelek rájuk ... és újra elnyel a sötétség.

Amikor másodszor magamhoz térek a szemeim azonnal kinyílnak , anyát kutatva. Helyette apát találom , az ágyam mellett , a kezemet szorongatva. Körülnézek. Minden émelyítően fehér. Egy magas ágyon fekszem , a karom gipszben , érzem a kötést a fejemen és csövek lógnak belőlem. A szemem újra apára téved. Az arca elgyötört , a szemei duzzadtak és vörösek. Sajnálkozó mosollyal néz vissza rám , és tudom , hogy nem miattam sírt. Nem csak miattam. Legbelül érzem , hogy elvesztettem. Anya meghalt. Az én hibámból. Apu rám borul , és egy szó nélkül siratjuk az Ő emlékét.

   Mindez 1 hónappal ezelőtt történt , de még mindig emlékszem minden pillanatra. Apu ezerszer elmondta , hogy a baleset nem az én hibám volt , hanem a sofőré aki elaludt a volán mögött és belénk jött. Nem hittem neki , most sem hiszek. Az én hibám volt , és soha nem fogom megbocsájtani magamnak. A baleset óta nem vezettem.

  És most... most az új autónk hátsóülésén olvasgatom a Poe kötetem , az iPodommal a fülemben. Forksba költözünk.A szüleim itt születtek és nőttek fel , bár engem soha nem hoztak ide. Szerintük egyszerűbb volt nagyiéknak átugrani a mindig napos Kaliforniába , lebarnulni és kikapcsolódni , mint nekünk utazgatni , hogy aztán a házban ülve az ablakból bámuljuk a szakadó esőt.Egyikünk sem bírt volna a régi házunkban maradni , a házban ahol minden anyára emlékeztet. Már előre utáltam ezt az egész költözés dolgot. Egy Forks féle kisvárosban mindenki ismer mindenkit , és én leszek itt az ÚJ LÁNY , a látványosság. Esélyem sincs elvegyülni. Pedig semmi mást nem szeretnék , csak beleolvadni a tömegbe , a lehető legkevesebb figyelmet kapni. Apa kedvéért mosolyt erőltetek az arcomra , és megpróbálok jó képet vágni mindenhez , miközben belül folyamatosan sírok , tombolok , és vissza követelem az anyukámat...