8.Fejezet - Gyúgyulatlan seb

-Óh ne haragudj , Ashley Evans. - mondtam miután észbe kaptam , és kezed fogtam Bellával. - Te vagy Charlie ... azaz Mr.Swan lánya , igaz?
-Igen én. Én is Charlie-nak szólítom , szóval ... - mosolygott rám.
-Apu sok mindent mesélt már rólatok - erőltettem meg én is egy mosolyt , ami kissé nehezemre esett. - Ő itt Damen Ross. - intettem a mellettem ülő személy mellé. Mosolyogva kezet fogtak.
-Azt hiszem nekünk mennünk kéne. Praktikusabb , ha rögtön suli után megyek át , így haza tudlak vinni. - mondta Damen miközben rám emelte barna szemeit.
-Ez kedves tőled. - feleltem halványan pirulva. Miután elköszöntünk a többiektől , és bezsebeltünk néhány furcsa pillantást Edwardtól (amiket nem tudtam mire vélni) , elindultam a tanári felé.
-Hova-hova? - állta el az utam Damen egy fülig érő mosollyal.
-Szólnom kell...
-Én már szóltam. Ne aggódj semmi miatt , amíg én itt vagyok. Gondoltam mindenre , hoztam magammal pizsamát és fogkefét is ... ha elhúzódna a korrepetálás. - vigyorgott.Nem tudtam hogyan reagálhatnék , persze tudtam , hogy csak viccel , de éppen nem volt a tarsolyomban egy frappáns válasz sem , így csak idegesen kacarásztam , aztán a parkoló felé indultunk.

-Ez lenne a nappali , érezd magad otthon. - fél órával később megkönnyebbülten dobtam le a táskám a kanapéra. -Kérsz valamit inni , enni?
-Egy narancslé jól esne.
-Két narancslé rendel ...
Két teli pohárral kezemben sétáltam vissza a nappaliba amikor megláttam , hogy Damen éppen anya egyik képét nézegeti.
-Ő az anyukám ... - suttogtam mellé lépve.
-Gyönyörű. - rám nézett , aztán vissza a képre. - Hasonlítasz rá. - mosolyodott el.
-Nem akarunk tanulni? - jött a szokásos elterelés , elkezdtem kipakolni a táskámból.
-Sajnálom , én csak ...
-Kíváncsi vagy. Tudom. - megköszörültem a torkom miközben megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet. - Azért nem beszélek róla ... mert még fáj ... mert meghalt - a mondat végére a hangom elcsuklott.
-Ashley én ...
-Semmi baj , tényleg ... - éreztem , hogy kezd felszínre törni az eddig mélyen eltemetett fájdalom és feszültség , könnyek csípték a szemem , de küzdöttem ellenük.
-Ha bármikor akarsz beszélni , nem csak erről , bármiről. Engem mindig megtalálsz. - nézett mélyen a szemembe , a tekintete komoly volt , komolyabb mint amilyennek eddig valaha is láttam. Egy pillanatra fontolóra vettem az ajánlatát . Kiadhatnám magamból , vagy akár tovább is emésztgethetném magam. Végül arra jutottam , hogy korai lenne , hiszen csak pár napja ismerem Damen-t.
-Köszönöm. - néztem fel rá , és éreztem , hogy akaratom ellenére végiggördül egy könnycsepp az arcomon , áruló nyomot hagyva maga mögött.
-Ez a dolgom. - mosolygott vissza rám , és olyat tett amire nem igazán számítottam. Lassan közelebb lépett és magához ölelt. Először megilletődtem . Furcsa módon nem a helyzet miatt , hanem azon , hogy mennyire természetesen érzem magam Damen karjai között. Egyik karomat a dereka köré fontam , a másikat a mellkasára tettem. Csak most tűnt fel , hogy milyen magas. Az arcomat a mellkasába temettem , és szabad utat engedtem a könnyeknek. Hirtelen megértettem mit akart Damen. Ha nem is beszéltem ki magamból a történteket , de a könnyek hoztak némi megkönnyebbülést , és a hátamat simogató keze meglepően nyugtató hatással volt rám. Bár tudtam ,  az idő nem segít , míg élek kínozni fog a hiánya , de ez a pillanat enyhülést hozott.
-Köszönöm. - suttogtam újra.
-Nincs mit köszönnöd. - simogatta meg az arcom.Abban a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó.
-Helló srácok , nézzétek kiket hoztam! - jött be nagy lendülettel apa , nagy vigyorral az arcán.Amint meglátta kettősünket megtorpant. - Megzavartam valamit?
-Nem , mi csak ... - kezdtem bele , de ekkor beléptek a vendégeink és a mondat abbamaradt.